A harangszó a 21. század embere mindennapjainak is része, régebben még nagyobb jelentőséggel bírt. A harangozás kultikus eredetű eljárás, már az ókori Rómában is alkalmazták. A keresztény egyház a 12. században tette kötelezővé a felszentelt harangok használatát. A templomtornyokban vagy haranglábakon felfüggesztett harangok jelzik az egyes felekezetek meghatározta rendben az időt, harangszó figyelmezteti a hívőket az istentiszteletre. Az emberi élet fordulóinak eseményeit (halálozás, házasságkötés, születés) harangozással jelzik, akárcsak az ünnepi eseményeket. A harangok félreverése jelezte a nagy természeti csapásokat és egyéb vészhelyzeteket is: tűzvész, árvíz, ellenséges támadás idején fenyegető-figyelmeztető szerepe volt. A hazánkban általánosan szokásos déli harangszót az 1456. évi nándorfehérvári győzelem emlékére rendelték el.

Éppen 100 esztendővel ezelőtt, 1917 júliusában Berettyóújfalu és Berettyószentmárton templomainak harangjai elnémultak: ünnepélyes keretek között „hadba vonultak”, hogy ágyúként újjászületve a „nagy háború” harcterein szolgáljanak.

Ahogyan a történelem során az ágyú szerepe nőtt a harcászatban, a nyersanyagául szolgáló bronzhoz számos esetben harangok beolvasztásával igyekeztek hozzájutni. Magyarországon e célból már 1538-ban Szapolyai János több harangot akasztatott le a tornyokból. a Barcaságban Az 1848-49-es szabadságharc idején a magyar kormány kéréssel fordult az egyházakhoz, hogy a nélkülözhető harangjaikat adják át a hazának.

Az első világháborúban 1915-ben született  az első miniszteri körirat, amelyben kérik az egyházaktól a harangokról való lemondást hadi célokra. 1917-ben már a beszolgáltatás kötelezővé vált: alóla csak a „történelmi és műemléki beccsel” bíró harangok mentesülhettek, illetve ott, ahol egy harang sem maradna, a legkisebbet meghagyhatták.

Legelőször a berettyószentmártoni református templom 1903-ban öntött két nagyobb harangja (239,5 kg-os és a 360,5 kg-os) vonult hadba: a temesvári parancsnokság rekviráltatta el 1917. június 10-én, összesen közel 2400 koronát szolgáltatva ellenértékül. Itt a 82 kg ércsúlyú kisharang maradt meg.

1917 júliusában a berettyóújfalui harangokat is elvitték: 17-én a római katolikus templom 245 kg-os Jézus Szíve, a 143 kg-os „Szent Pál apostol”, és a 32,7 kg-os „Szent József” nevű harangot kísérték a hívek felszalagozva a vasútállomásra. Itt a 85 kg-os  Szent László-harang maradt meg.

Az újfalui református templomból a két nagyobb, az 514 kg-os és a 907 kg-os harang indult a háborúba  a hívek kíséretével – erről őriz egy korabeli felvételt a Bihari Múzeum gyűjteménye. Itt is megmaradhatott a legkisebb, 1778-ban készült rézharang.

A háború után csak évek múltán tudták az elvitt harangokat pótolni: 1922-ben a berettyóújfalui református templom kisharangja mellé két nagyobbat öntettek, amelyek a mai napig szolgálnak. A szentmártoni református templomnak 1925-ben készült el az új harangja, ez a 311 kg-os szolgál a mai napig a kis, 1917-ben meghagyott haranggal együtt. A katolikus templomban 1928-ban szentelték fel a három új harangot, az 1917-ben megmaradt „Szent László” nevűt a berettyószentmártoni katolikus templomnak ajándékozták. Az új harangok azonban nem szolgálhattak két évtizedig sem: a „Jézus szíve” (325 kg) és a „Magyarország nagyasszonya” (198 kg) elnevezésűt el kellett szállítani a nagytétényi kohóművekhez 1944. szeptember 11-én. Az elvitt harangok helyett 1948-ban 400 kg harangbronzot utaltak ki Berettyóújfalu részére. Az  1949-ben felszentelt két új és az 1928-as Szent László-harang lakik ma az újfalui katolikus templom tornyában.

KSM