A hirdetett ige Jeremiás könyvéből tárta fel a babiloni fogság részletei. Az igehirdető ezeket vetette össze a történelemből vagy személyes tapasztalatainkból is ismert anomáliákkal, belső és külső ellentmondásokkal: „Jól érezni magunkat a fogságban, építeni az idegen rendszert, társadalmilag elkötelezettnek lenni egy kétes vallás és politika kapcsolatban, imádkozni, és így akár teológiailag legitimálni egy kényszerből ránk erőltetett felsőbbséget nyilvánvalóan megütközésre adott okot Jeremiás korában, s ugyanezt a hatást fejtette ki 1948 és 1989 között akár Magyarországon is.” Kerülhetünk távol az otthonunktól, a szülői háztól, a szülővárostól, az országból. Történhet ez kényszer hatására vagy önkéntes vállalásként is. Mégis az eredendő, isteni normák vonatkoznak ránk. Nem adhatjuk fel saját önbecsülésünket, identitásunkat, elkötelezettségünket, patriotizmusunkat. Pedig a történelem során sokszor, a 20. században is, és napjainkban is számos törekvés volt és van arra, hogy ettől megfosszanak minket. Egy valami azonban mindig kiutat mutat: „…Isten nélkül nincs hazatérés, nincs megtérés, nincs megszabadulás, nincs újrakezdés. És az Isten szerinti élet, az Isten előtti élni akarás, az Isten teremtésének megőrzése, az Isten félelme visszavezethet minket gyökereinkhez, lelki és valós hazánkhoz, otthonunkhoz is.”

Az ’56-os emlékműnél Örkény István október 23-i Fohászának elhangzásával vette kezdetét az ünnepi megemlékezés. Örkény alakját Muraközi István polgármester is felidézte ünnepi beszédében, melynek homlokterében a patrióta elkötelezettség és az elődök példájának követése állt. Magyarország történelmén végigtekintve kiemelte, hogy a Kárpát-medence több nép, több nemzet, több vallási felekezet számára nyújtott és nyújt otthont. Olyan gazdag polgári és népi kultúra született itt, melyet még a majd fél évszázados szovjet megszállás és belső takarítás sem tudott nyomtalanul eltüntetni. Pedig a megszálló hatalmak mindig megtalálták azokat, akik a pillanatnyi előnyökért, anyagi haszonért feláldozták családjuk becsületét, nemzetük ügyét. Őket azonban a társdalom rendre kivetette magából, és hol forradalommal, hol a demokrácia békésebb eszközével mondta el, hogy mit is gondol róluk. Ennek kapcsán állította párhuzamba a török időket és a mohácsi vészt, Bocskai és Rákóczi szabadságharcait, 1848/49-et és 1956-ot. Összefoglalva pedig megállapította: „A forradalmak természete, hogy mindig belül, a köztünk élő, rajtunk tespedő, nyilvánvalóan a többség érdekei ellen működő ideológiával és gyakorlattal szemben tör ki. Ha pedig megjelenik a külső erő, akkor szabadságharcot kell vívnunk. Igazi, őszinte forradalmat nem lehet szervezni. A forradalom kitör. Új irányt, új minőséget keres, gyökeres változást akar, rendszerszintű reformra törekszik.”

Ezért van szüksége minden nemzetnek arra, hogy a maihoz hasonló alkalmakkor megálljon és számot vessen. Ezeket az összevetéseket meg kell tenni, a történelmi tapasztalatokat újra és újra meg kell egymással osztani, hogy felismerjük a kívülről ránk törő, vagy a belső rendünket belülről mételyező erőket. Ugyanígy pedig fel kell ismernünk és meg kell neveznünk azokat a példaképeket, akik a maguk korában átlendítették a nemzetet a nehézségeken, végső soron pedig megőrizték nekünk a hazát, megteremtették a mai szabad létünk feltételeit. Az ellenpéldák között pedig Gerő és Kádár azon nyilatkozatait idézte, melyekkel „hazánk érdekében” hívták be a vörös hadsereget, és biztosították további évtizedekre Magyarország szovjet megszállását. Ennek pedig természetesen ők maguk voltak a legnagyobb haszonélvezői. „Mindig ugyanúgy. Mindig a magyarok érdekeire hivatkozva, mindig külső segítséget kérve. És azt is tudjuk, hogy velünk szemben mindig világbirodalmak álltak. És azt is tudjuk, hogy mi lett mindig ennek a következménye. Az a szűk kör, – aki a népre hivatkozva külső segítséget kért ellenünk –, nos azokon kívül mindenki vesztese és szenvedője lett ennek. Mert az úgynevezett „külső segítség” mögött mindig nagyhatalmi érdek állt. Így volt ez 1849-ben, így volt ez Trianonban és így volt ez 1956-ban is.” – foglalta össze a történelmi tapasztalatokat Muraközi István. A befolyásolás, a nemzeti szabadság kérdésében pedig több nyugat-európai államférfi gondolata is előkerült. Elsőként Bismarck kancelláré, aki arra figyelmeztetett, hogy „egyetlen nép sem lehet áldozat a szövetségi hűség oltárán.” Egy szövetségi rendszer sem jelentheti azt, hogy feladjuk autonómiánkat és nemzeti öntudatunkat. Ezért volt a diktatúra érdeke, hogy az 1956-os eseményekre sokáig még csak ne is emlékezhessünk. De ahogy a keresztény ember mondja: „Megbocsátani lehet, de felejteni nem!”

Az ünnepi szónok végül ismét az emlékezés fontosságát, a helyi közösség tagjai számára pedig a helyi hősök példáját hangsúlyozta: „Fontos emlékezni, és emlékeztetni a felnövő ifjúságot arra, hogy micsoda hőstettet hajtottak végre az akkori fiatalok azzal, hogy a világ leghatalmasabb hadseregével is képesek voltak szembefordulni. És ha csak napokra is, elhitetni mindnyájunkkal, hogy nincs lehetetlen. Ezért figyelik népünk valamennyi – szuverenitásunk érdekében - megtett lépését ma is árgus szemekkel azok, akiknek fáj, ha mi, magyarok erős nemzetállamok alkotta, egységes Európában hiszünk. Mi a diktatúrák és megszállások után ezt vártuk, ezt várjuk a fejlett Európától.”

Az ünnepi beszédet követően zenés irodalmi összeállítás következett Az első lövés címmel, melyet Szűcs Réka és Zádori Szilárd tolmácsolásában hallott a közönség. A megemlékezés végén elsőként a forradalom és szabadságharc helyi résztvevői és családtagjaik helyezték el a megemlékezés koszorúit, majd őket követték az önkormányzat, a történelmi egyházak, az állami és területi szervek, intézmények, pártok és társadalmi szervezetek képviselői. A programok zenei kíséretét a hagyományoknak megfelelően az Ifjúsági Fúvószenekar biztosította, Hegedűs Imre vezetésével.

–i –n